3. Rész Újabb Lidérces Álom

Emma

Erőm elhagyott, de boldog voltam. Álmomban mindig boldog vagyok, és gondok nélkül élek. Itt a családommal lehetek, és boldogan fogyasztjuk el a családi ebédünket, amit édesanyám, én és a húgom készítettünk a nagy és tágas konyhánkban. Szerettem főzni, de még jobban enni. De ezek mára már csak visszatérő álmok. Lidérces álmok. Mert ha én a családomra gondolok, akkor egy undorféle érzés fog el egy kis félelemmel megspékelve. Miért? Miért hagytak cserben? Mindig jó gyerek voltam! Mindig! Jellemző az emberekre, hogy ha már van egy kis másság a másikban, egyből elutasítsák, kinézik maguknak, eltaszítják maguktól. De, hogy a saját szüleim is ezt tegyék a gyermekükkel…

- Emma! Emma ébredj! – hallottam még fél füllel egy nagyon mély hangot. A vállaimnál fogva rázogatott, hogy keljek fel. Nagyokat pislogtam, és a fölém tornyosuló fiúra néztem. Egy nagy sóhajt engedett ki ajkai közül, amikor belenéztem zölden csillogó szemeibe. Lazított a szorításán, így már nem szorította annyira kezeivel a vállamat. Hirtelen felültem, de a fejem egyből lüktetni kezdett. Éles sikolyok, segélykiáltások, hörgések visszhangoztak a fejemben, és a fülem is eszeveszettül sípolt. Szédültem, de mielőtt visszazuhantam volna az ülére, egy kéz hátulról megtartott. Megráztam a fejemet, majd kivezettem tekintetemet az ablakon. Pár óra, és alkonyodik. Maximum még két órám lehet hátra.
- Hol járunk? Miért ébresztettél fel? – kérdeztem minden erőmet összeszedve. Tekintetemet a velem szemben ülő Louisra vezettem. Mosolya most nem volt az arcán. Komor volt… akárcsak én. Nekem sem volt miért mosolyognom… ahogy már hetek, hónapok, évek óta.
- Fuldoklottál álmodban, és nemsokára megérkezünk Roxfortba. – felelte a hátam mögül. Fejemet lehajtottam. Minden nap ez van. Utálom lehunyni a szemem, mert álmomban csak szenvedek, és miután felébredek, csak még jobban rám jön az önmarcangolás iránti vágyam.
- Nem kellett volna felébresztened. – feleltem közönyösen, bár szerintem egyértelmű volt, hogy ezt nem mondtam komolyan. Orromon mélyen beszívtam a levegőt, majd a számon ki, és felálltam a lábaimra, de hirtelen megszédültem, és összecsuklottam volna, ha nem kap el megint Harry.
- Hozzak valamit? Nem festesz túl jól. – kérdezte, és már az ajtó felé indult, de én megállítottam.
- Ne! Nekem tőled nem kell semmi! – álltam fel ismét, és hirtelen megindultam felé, és ellöktem az ajtóból. A vonat folyosóján vonultam végig, de amikor át mentem volna egy másik vagonba hirtelen valaki elém ugrott.
- Köszönöm szépen, hogy megmentettél. Mivel tehetném jóvá? – kérdezte egy kislány. Hosszú, fenékig érő vörös haja volt, arca kicsit szeplős volt, szemei zölden csillogtak, de a kiállása elragadó volt.
- Semmivel. Örülök, hogy jól vagy. – erőltettem magamra egy műmosolyt, majd kezemmel megsimogattam kicsin kerek kis fejét, és tovább mentem. Amikor megtaláltam a számomra legmegfelelőbb illetőt, leszólítottam, és megkérdeztem, hogy még mennyi idő, mire az állomásra érünk. Visszarohantam a kabinomba, majd a fejem fölötti kis tartóról leszedtem a táskámat, amit időközben felraktak, és úgy vártam arra, hogy végre lelassítson a vonat. A vonat már nem olyan sebesen száguldott, mint öt perccel ezelőtt, mert megérkeztünk a végállomásra.
Több szekérrel érkeztek a hajtók. Az égre néztem, és itt volt az én időm. Ledobtam a táskámat a földre, majd elővettem egy kulacsot, és jól meghúztam. Torkomat égette ez a borzasztó ízű lötty. Hányás ízű volt. És nekem ezt még meddig kell kibírnom…
- Emma? – hallottam meg a hátam mögül egy nagyon-nagyon ismerős hangot. Rögtön leesett, hogy ki is volt ennek a hangnak az illetője, így ahelyett, hogy megbizonyosodtam volna, hogy ki az, beleugrottam a nyakába.
- Hagrid! De jó látni! Semmit sem változtál! – távolodtam el tőle.
- Te viszont nagyon megváltoztál.  – mosolygott le rám. Hagrid tudja, hogy mi történt anno velem, hisz’ nagyon jóban voltunk, és minden kis panaszomat az ő vállán sírtam ki. – Mi szél hozott erre?
- Hát, én leszek az új tanár. – mosolyogtam rá.
- Zene füleimnek! Sose gondoltam volna, hogy az egyik volt diákunk fog itt tanítani valaha is. – nevetett jókedvűen. Hát Hagrid… nem sokat tévedtél…
- Gyere! Elviszlek Csikócsőrrel. – mutatott a madara felé. Azt hittem, hogy ez a dög már rég kimúlt, de ami késik az nem múlik. Legalább meg lesz a vacsorám. A karomnál fogva húzott maga után, majd amikor elértük Csikócsőrt, akkor a derekamnál fogva felkapott, és ráültetett. Ő is felpattant mögém, és már szálltunk is a levegőben. Szemeimmel egyből kiszúrtam a Roxfort egekig érő csúcsait. A Feketeerdő elrejtette azokat a szörnyeket, amiket Hagrid úgy vonzódott. Miután letett engem az erdő túlsóvégére, elköszöntem tőle, és megindultam az iskola felé. Már csak pár lépés van hátra, és mindenki veszni fog.
UI: Elnézést a rövidebb részért! Remélem tetszett azért valakinek ez a rész. Ha igen komizzatok, pipáljatok, iratkozzatok fel. Jó olvasást! Puszi: Sz.G