5. Rész Rossz bájital

Emma

Tekintete szinte lyukat égetett a mellkasomba, de én belülről majd’ szétrobbantam.  Hogy lehet egy ember ennyire tapintatlan, hogy nézi, miközben a másik nyugodtan enne? Már ehhez is pofa kell.
Amikor már nagyon elegem lett, letettem az evőeszközeimet az asztalra, ami jó nagy hanggal járhatott, mert az egész terem elcsendesült. Elmotyogtam egy „elnézés” félét, felálltam a székről, és megindultam az ajtó felé. Ébenfekete ruhám vége, csak úgy repült utánam a levegőben, miközben lépteim egyre sietősebbek lettek, mert rettentően nagy fájdalom hasított a hátamba. A teremben lévő utolsó lépteimet szinte már futva tettem meg, és úgy rohantam ki a kastélyból, egyenesen Hagrid kunyhója felé. A lábaimon lévő cipőket időközben elhagytam valahol, mert tudtam, hogy mi fog következni annak ellenére is, hogy megcsináltam a főzetet. Lábaim össze akartak alattam rogyni. Nem bírtam ezt a terhet.  Nem tudok ellene küzdeni, de tudjátok mit? Nem is akarok. De most… mintha százszor jobban fájna, mint azelőtt a muglik világban. Amikor végre megérkeztem az óriás házához, szinte üvöltöttem a nevét. A nagy faajtó kinyílt, és minden erőmet elhagyva, rogytam össze az óriás kezeibe. Nagy levegőt vettem, és így szóltam:
- Segíts. – néztem bele fekete szemeibe, és amikor meglátta az enyéimet, hirtelen hátrahőkölt, de gyorsan észbekapott, és nagy vaskos kezeibe felkapott, majd elindult velem a Fekete erdőbe. Talán félnem kéne? Ugyan miért? Hisz’ én vagyok a legerősebb állat a misztikus állatok közül. Na jó nem, mert az egyszarvú sokkal erősebb, hisz neki gyógyító hatása van, mégpedig akkor, ha sír. Nekem nincs ilyen képességem… nekem csak pusztító képességem van. De az is egyfajta képesség nemde? Fogalmam sincs, hogy meddig mentünk be az erdőbe, de egy nagy kőtálcára rakott le engem Hagrid, majd így szólt:
- Maradj itt. – mondta, de mielőtt elindult volna, és is megszólaltam.
- Hagrid… meg sem tudok mozdulni. Kérlek siess, bármi is a terved. – beszéltem, de közben levegőért kapkodtam, mint aki asztmás. A kezeim úgy remegtek, mint még eddig soha, és a testem rángatózott, oxigén nem jutott a szervezetembe.
- Ha-Ha- Hagrid… - dadogtam, mert azt hittem, hogy menten megfulladok. Életemben még nem éreztem ekkora testi fájdalmat mint most. A Szívem egy hatalmasat dobbant, még egy utolsót ugrott magától a testem, és az ép elmémnek vége.  Lánccsörgést hallok nem is annyira távolról… sőt…
Éles szemeimet feltárom, amik este úgy világítanak, mint a macskáéké. Hasra fordulok, megrázom a fejemet, majd felállok, de amikor elrugaszkodnék a földről, valami hirtelen visszahúz.
- Hó! Hó!Hó! (Oké itt ne a mikulásra gondoljatok,hanem ahogy Hagrid visszahúzza a sárkányt-:írói megj. ) Kislány nyugi. – fogja a láncomat Hagrid, majd valami nagy vasdarabhoz rögzíti azt. Leszállok a földre, és egy hatalmas nagy tűzgolyó hagyja el a számat, de az a melák kiugrik előle. Hm.. pedig milyen jó kis sült lett volna belőle…
- Ejnye Emma! Hát megtámadod szegény Hagridot? – nézett rám szemöldök ráncolva. Fejemet félrebillentettem, és az a kérdés járt a fejemben, hogy ez miért beszél egyes szám első személybe.  Megráztam túlméretezett fejemet, majd megint elrugaszkodtam a földtől, de a nyakamba mélységesen belevágódott az a vasnyakörv, amit az óriás rám tett. Fájdalmamban felordítottam, és megint kijött a számból egy jókora tűzgolyó, ami a parttal szemben ért véget, így az erődnek azon rész lángokban állt. Szinte hipnotizáltan néztem az általam kreált égő erdőt, de valami közbeszólt – és most kivételesen nem Hagrid- mégpedig a hasam korgása.
- Látom éhes vagy. Kapd el kislány. – dobott fel nekem a levegőbe egy döglött bárányt. Mintha, csak olvasna a gondolataimban, mert a bárány gyapja le volt húzva, így egy nyeléssel lenyeltem a birkát, de hatalmas bendőm még mindig nem elégedett meg. – Jaj te lány. Ha te tudnád, hogy mit meg nem teszek én neked. – csapott a hátamra Hagrid, amitől én megriadtam, és egy nagy füstfelhő jött ki az orromból, amitől még jobban tüsszögni kezdtem. Lábaimat rángattam, de a láncok erősebbek voltak, így a fogaimmal próbálkoztam, de az sem jött be. Üres hassal, és búskomor tekintettel feküdtem le a poros földre.
- Most haragszol rám Emma? – kérdezte, mire én megforgattam a szemem. – Jó oké. Tudom, hogy haragszol, de hidd el a te érdekedben csinálom. Na meg persze a Roxfortért is, mert nem lenne jó ha a szülők boldogan várnák haza gyermekeiket, de ők soha sem érkeznek meg. – ült le mellém Hagrid. Fölemeltem a fejemet, majd mit sem törődve semmivel sem, egészben bekaptam. Épp lenyeltem volna, amikor hirtelen rám jött az undor, és felköhögtem az óriást. Borzasztó íze volt. Mint aki már ezer éve nem fürdött. Amíg Hagrid leporolta a kabátját, akkor hallottunk meg a hátunk mögül egy ágreccsenéses hangot. Fölálltam, majd mint egy kutya beleszimatoltam a levegőbe, de többször is meg kellett bizonyosodnom arról, hogy ez nem Hagrid borzasztó szaga, hanem bizony egy másik emberé. Mégpedig az övé. Hát engem már senki sem hagy nyugton? Morogtam egyet, és fejet csóválva fordultam vissza a tópart felé.
- Harry! Gyere ki a bokorból tudom, hogy te vagy az. – szólalt fel Hagrid.
- Elnézést Hagrid csak… nem… esetleg nem tudja, hogy hova tűnt Miss Wood?
- De tudom. Itt van ni. – paskolta meg a hátamat. Hát én fel rúgom ezt az embert esküszöm!
- Hogy érti?
- Úgy fiam, hogy ez a sárkány maga Miss Wood. – felelte. Hátrafordítottam a fejemet, és egyenesen Harry szemébe néztem.
- Biztos, hogy Ő az, mert más nem szokott ennyire fenyegető szemmel rám nézni. – nevetett fel. Fújtam rá egy kis füstöt, amitől az egész arca kormos lett. Talárja ujjába bele törölte az arcát, de még egyszer ezt megismételtem…

Kérlek titeket, ha olvassátok ezt a blogot, akkor hagyjatok magatok után jelzést, mert így aligha van értelme írni. Vagy pipáljatok, ha véleményt ennyire nehezetekre esik írni... mindegy hogy mit, csak lássam, hogy van értelme írnom! Ü: Sz.G  

 

4. Rész Új tanár

Emma

A Roxfort bejárata előtt állok, vállamon a táskámmal. Fejemet felemelem, és az egekig érő tornyokat csodálom. A diákok kikerülnek, hosszú talárjuk, csak úgy röpültek utánuk a levegőben. Mélyen beszívom a levegőt, majd kieresztettem a számon, és megindulok befelé az épületbe. A mennyezeten ódivatú festmények voltak ráfestve, akárcsak pár évvel ezelőtt. A falon a festmények ráköszöngettek a diákokra, és nekem is köszönt pár, de nem vettem figyelembe őket. A legnagyobb torony volt a cél. Idegesített az, hogy a lépcsők ide-oda mozogtak, így nehezemre esett megtartani a hidegvérem, de amikor elértem a Professzor úrhoz felvezető sas szobrot, lenyugodtam. Beálltam a sas szárnyai közé, és az már emelkedett is felfele Dumbledore szobájába. Lábaim alatt megállt a mozgás, majd egy nem rég barnára átfestett ajtóval álltam szemben. A vas rajtad mindenfelé tekerődzött, és amikor tekintetemmel kiszúrtam az ajtón lógó kopogtatót, megszólítottam azt, majd egy „Tessék” után benyitottam. Az ajtó kinyílt előttem, és megláttam a főnixmadarát. Egyszer ez a madár mentett meg engem a könnyével, aminek gyógyító ereje van, így táskámat letettem a földre, majd óvatos mozdulatokkal felé lépkedtem. Egy éles rikácsolással felkiáltott. Megismert engem. Megsimogattam kicsin kis bolyhos fejét, de ekkor Ő felgyulladt. Dumbledore ekkor jelent meg a lépcső tetején.
- Ugyan! Ne aggodalmaskodj. Majd visszanő a hamvából. – mondta, miközben lépcsőről lépcsőre lépkedett, majd amikor leért, a madár hamvához ment, és egy kis főnix kidugta a fejét a hamuból. – Ki vagy te? – kérdezte tőlem.
- Emma Wood. – válaszoltam, de közben a madarat vizsgáltam. – A tanári állásra szeretnék jelentkezni.
- És milyen tantárgyat szeretne tanítani?
- Fekete mágia tantárgyat, és természetesen annak a kivédését. – néztem most már a vén szatyorra. Szemüvegét megigazította, majd az asztalról magához vett egy könyvet, és azt kezdte el lapozgatni.
- Volt bármilyen elítéltsége? Esetleg szed valamilyen káros bájitalt? – nézett rám a szemüvege mögül.
- Nem uram. Teljesen tiszta vagyok. – hazudtam. Elítéltségem már volt nem is egy, de nem kell neki arról tudnia. Elég, hogyha később derül ki.
- Akkor… köszöntjük önt a Roxfort boszorkány-és varázslóképző szakiskolában. – nyújtotta felém a kezét. Tenyeremet belehelyeztem az övébe, és a levegőben megráztuk kétszer a kezünket.  – Ó! Milyen feledékeny is vagyok! Megnézhetném a tanárengedélyi papírját? Csak a biztonság kedvéért. – mosolygott rám. Oh, hogy az a… basszus erre, hogy nem gondoltam?
- Természetesen, xsak előveszem a táskámból. – feleltem, majd elfordultam, és a táskámhoz mentem. Erodio Oktupusz!  Mondtam el magamban a varázsigét, majd a táskám legelejében megjelent ez a kis papirka. Előhúztam onnan, majd visszafordultam a vénszatyorhoz, mire ő megint rám mosolygott. Tuti, hogy protkója van!  
- Ez rendben van. Akkor megkérném, hogy csatlakozzon hozzánk most az első vacsoránknál. – mondta, és én rábólintottam. Miután távoztam a Professzor úr szobájából, fölkerestem az enyémet a második emeleten. Az összes tanár szobája itt helyezkedik el. Épp a folyosón mentem, és majdnem a szobámhoz értem, amikor egy hölgy hang szólalt fel a hátam mögül.
- Elnézést kisasszony, de maga ide nem jöhet fel. Ez itt a tanári emelet. – mondta, és amikor szembe kerültem vele, egyből felismertem, hogy ki is ez. Minerva McGalagony.
- Tudom hölgyem. Épp most jöttem a Professzor úr szobájából, mert én is tanár leszek ebben az intézményben holnaptól fogva. – mosolyogtam rá bájosan. *Na haladjunk már, mert bepisilek!* morogtam magamban. Hirtelen egy kis résnyire kinyitotta a száját meglepődöttségében. Szemei a kétszeresére nőttek, és homlokát összeráncolta.
- De hát maga túl fiatal. – rázta meg a fejét.
- Higgye el asszonyom. Megvan a megfelelő képzésem. – vigyorogtam rá, de inkább nevezném én ezt vicsorításnak, mint sem vigyorgásnak. Kinyitottam az a szobámnak az ajtaját, és előttem, egy zöldre befestett fal jelent meg, az ajtóval szemben egy nagy ablak, amin ha kinéztem a kviddicspálya volt látható. Én is játszottam egy évig a mardekár csapatában, hiszen mardekáros voltam. Én hajtóként foglaltam el a szerepemet a csapatban. Sokszor féltem, hogy miattam veszítenénk el a meccset, de a félelem mind’ csak illúzió volt. Az ablakkal párhuzamosan helyezkedett el az ágyam, ami szépen be volt vetve, és csak arra várt, hogy valaki használatba vegye. Táskámat letettem a földre, majd abból elővettem a fekete földig érő ruhámat, amit a vacsorára akarok felvenni. Leültem az ágyamra, majd csettintettem egyet a levegőben, és át is voltam öltözve. Hajamat kiengedve hagytam, majd egy magasított sarkú cipőt húztam a lábamra. Belenéztem a falon lógó tükörbe, de mintha valaki mögöttem állt volna, olyan érzésem volt. Nevezhetném ezt paranoiának is, de ebben az iskolában minden előfordulhat. Egy hangos csengőszó jelezte, hogy a diákok indulhatnak a nagyterembe, és elfoglalhatják megfelelő helyüket az asztaloknál. Én is megindultam, és amikor végre leértem az első emeletre, a terem felé igyekeztem. Diák, már egy sem kóborolt a folyosókon, így már a tanárok sorakoztak az ajtó előtt, hogy Dumbledore felkonferálja őket. 

-Isten hozott benneteket idei tanévünk megnyitóján! Szeretnék néhány szót szólni, még mielőtt ez az ínycsiklandó lakoma megrészegít minket. – hallatszódott az ajtó mögül a Professzor úr, már évszázadok óta elhasznált hangja. Szép sorában felkonferált mindenkit, és mivel én volt a legújabb tanító, így én maradtam a legvégére. Előttem állt Perselus Piton mogorva tanár úr. Ő a bájitaltant tanította, és mint kiderült, még a mai napig is tanítja a diákoknak.  Mikor őt is felkonferálta a vén csóka, én következtem.
- Köszöntsük, iskolánk legújabb, és egyben legfiatalabb tanárát, aki a Fekete mágia tant, és annak kivédését fogja nektek, nagy lelkesedéssel, és elég komolysággal tanítani. Kérem fogadjátok nagyon nagy szeretettel, és odaadással, Miss Emma Woodot. – amikor kiejtette a nevemet, az ajtó előttem kettévált, majd megindultam azon a hosszú folyosón, ami az igazgatóúrhoz vezetett. Az összes diák szeme rám tapadt, és úgy nézték bevonulásomat. Egyre közelebb értem Albus Dumbledore-hoz, majd amikor elértem őt, megálltam előtte. Megfogta a kezemet, majd egy csókot nyomott kézfejemre. Éreztem, ahogy a kezem egyre forróbb lesz a dühtől, így egy gyors pukedli után, az egyik szabad székre ültem.
- Kedves tanári kar, és kedves diákok. Nagyon nagy lelkesedéssel tölt el az, hogy az iskola falai közt lehetünk újra mindannyian. Remélem, sikeres évet fogunk zárni majdan a hátunk mögött, akárcsak az eddigieket. Kérem a diákokat, hogy az elsősökkel legyenek nagyon odaadóak, és segítsék is őket, de ez a többi diákra is vonatkozik. Sok sikert kívánok a jó tanulmányaitokhoz, és tanáraitoknak is tihozzátok. Habár, ezt minden évben elmondom, de akik még nem ismerik a szabályt, így kénytelen vagyok megint elmondani. Minden ház pontokat gyűjt. Amelyik ház, vagy diák, az órákon, a kividdics meccsen, vagy különböző eseményeken jól szerepel, az pontot kap, és évvégén kiderül, hogy melyik ház nyer, mint például tavaly a Griffendél ház nyert.  Jó étvágyat kívánok a vacsorához. – fejezte be monológját, majd Ő is leült a tanárok közé. Mellettem Bal oldalamon Hagrid ült, amíg a jobbomon McGalagony.  A diákok úgy ültek mint régen. Négyfelé osztva. A jobboldalon ültek közvetlen a fal mellett a mardekárosok, balra mellettük a Hollóhát, és a Griffendél, majd baloldalon szintén a fal mellett a hugrabugosok. Amikor a húsból a késem segítségével levágtam egy falatot, és azt a szám elé helyeztem, megéreztem, hogy valaki engem figyel. Tekintetemmel a mardekár felé sandítottam, de amikor a griffendélesek közül kiszúrtam, azt az egyetlen egy srácot, aki a vonaton is engem pesztrált, a hátamon is felállt a szőr. Csak nézett engem, de miközben mások is beszéltek hozzá, nem figyelt rájuk. Egyedül engem figyelt…

 Ha tetszett a rész, kommentelj, iratkozz fel, pipálj, vagy egyiket se :D Jó olvasást, és jó hétvégét! Puszi: Sz.G 

3. Rész Újabb Lidérces Álom

Emma

Erőm elhagyott, de boldog voltam. Álmomban mindig boldog vagyok, és gondok nélkül élek. Itt a családommal lehetek, és boldogan fogyasztjuk el a családi ebédünket, amit édesanyám, én és a húgom készítettünk a nagy és tágas konyhánkban. Szerettem főzni, de még jobban enni. De ezek mára már csak visszatérő álmok. Lidérces álmok. Mert ha én a családomra gondolok, akkor egy undorféle érzés fog el egy kis félelemmel megspékelve. Miért? Miért hagytak cserben? Mindig jó gyerek voltam! Mindig! Jellemző az emberekre, hogy ha már van egy kis másság a másikban, egyből elutasítsák, kinézik maguknak, eltaszítják maguktól. De, hogy a saját szüleim is ezt tegyék a gyermekükkel…

- Emma! Emma ébredj! – hallottam még fél füllel egy nagyon mély hangot. A vállaimnál fogva rázogatott, hogy keljek fel. Nagyokat pislogtam, és a fölém tornyosuló fiúra néztem. Egy nagy sóhajt engedett ki ajkai közül, amikor belenéztem zölden csillogó szemeibe. Lazított a szorításán, így már nem szorította annyira kezeivel a vállamat. Hirtelen felültem, de a fejem egyből lüktetni kezdett. Éles sikolyok, segélykiáltások, hörgések visszhangoztak a fejemben, és a fülem is eszeveszettül sípolt. Szédültem, de mielőtt visszazuhantam volna az ülére, egy kéz hátulról megtartott. Megráztam a fejemet, majd kivezettem tekintetemet az ablakon. Pár óra, és alkonyodik. Maximum még két órám lehet hátra.
- Hol járunk? Miért ébresztettél fel? – kérdeztem minden erőmet összeszedve. Tekintetemet a velem szemben ülő Louisra vezettem. Mosolya most nem volt az arcán. Komor volt… akárcsak én. Nekem sem volt miért mosolyognom… ahogy már hetek, hónapok, évek óta.
- Fuldoklottál álmodban, és nemsokára megérkezünk Roxfortba. – felelte a hátam mögül. Fejemet lehajtottam. Minden nap ez van. Utálom lehunyni a szemem, mert álmomban csak szenvedek, és miután felébredek, csak még jobban rám jön az önmarcangolás iránti vágyam.
- Nem kellett volna felébresztened. – feleltem közönyösen, bár szerintem egyértelmű volt, hogy ezt nem mondtam komolyan. Orromon mélyen beszívtam a levegőt, majd a számon ki, és felálltam a lábaimra, de hirtelen megszédültem, és összecsuklottam volna, ha nem kap el megint Harry.
- Hozzak valamit? Nem festesz túl jól. – kérdezte, és már az ajtó felé indult, de én megállítottam.
- Ne! Nekem tőled nem kell semmi! – álltam fel ismét, és hirtelen megindultam felé, és ellöktem az ajtóból. A vonat folyosóján vonultam végig, de amikor át mentem volna egy másik vagonba hirtelen valaki elém ugrott.
- Köszönöm szépen, hogy megmentettél. Mivel tehetném jóvá? – kérdezte egy kislány. Hosszú, fenékig érő vörös haja volt, arca kicsit szeplős volt, szemei zölden csillogtak, de a kiállása elragadó volt.
- Semmivel. Örülök, hogy jól vagy. – erőltettem magamra egy műmosolyt, majd kezemmel megsimogattam kicsin kerek kis fejét, és tovább mentem. Amikor megtaláltam a számomra legmegfelelőbb illetőt, leszólítottam, és megkérdeztem, hogy még mennyi idő, mire az állomásra érünk. Visszarohantam a kabinomba, majd a fejem fölötti kis tartóról leszedtem a táskámat, amit időközben felraktak, és úgy vártam arra, hogy végre lelassítson a vonat. A vonat már nem olyan sebesen száguldott, mint öt perccel ezelőtt, mert megérkeztünk a végállomásra.
Több szekérrel érkeztek a hajtók. Az égre néztem, és itt volt az én időm. Ledobtam a táskámat a földre, majd elővettem egy kulacsot, és jól meghúztam. Torkomat égette ez a borzasztó ízű lötty. Hányás ízű volt. És nekem ezt még meddig kell kibírnom…
- Emma? – hallottam meg a hátam mögül egy nagyon-nagyon ismerős hangot. Rögtön leesett, hogy ki is volt ennek a hangnak az illetője, így ahelyett, hogy megbizonyosodtam volna, hogy ki az, beleugrottam a nyakába.
- Hagrid! De jó látni! Semmit sem változtál! – távolodtam el tőle.
- Te viszont nagyon megváltoztál.  – mosolygott le rám. Hagrid tudja, hogy mi történt anno velem, hisz’ nagyon jóban voltunk, és minden kis panaszomat az ő vállán sírtam ki. – Mi szél hozott erre?
- Hát, én leszek az új tanár. – mosolyogtam rá.
- Zene füleimnek! Sose gondoltam volna, hogy az egyik volt diákunk fog itt tanítani valaha is. – nevetett jókedvűen. Hát Hagrid… nem sokat tévedtél…
- Gyere! Elviszlek Csikócsőrrel. – mutatott a madara felé. Azt hittem, hogy ez a dög már rég kimúlt, de ami késik az nem múlik. Legalább meg lesz a vacsorám. A karomnál fogva húzott maga után, majd amikor elértük Csikócsőrt, akkor a derekamnál fogva felkapott, és ráültetett. Ő is felpattant mögém, és már szálltunk is a levegőben. Szemeimmel egyből kiszúrtam a Roxfort egekig érő csúcsait. A Feketeerdő elrejtette azokat a szörnyeket, amiket Hagrid úgy vonzódott. Miután letett engem az erdő túlsóvégére, elköszöntem tőle, és megindultam az iskola felé. Már csak pár lépés van hátra, és mindenki veszni fog.
UI: Elnézést a rövidebb részért! Remélem tetszett azért valakinek ez a rész. Ha igen komizzatok, pipáljatok, iratkozzatok fel. Jó olvasást! Puszi: Sz.G 

2. Rész Roxfort Express

Emma

A pályaudvaron állok és várom, hogy végre megérkezzen a Roxfort Express. Velem szemben varázslópálca boltok és postabaglyokat áruló árusok vannak. Előző éjjel, amikor megkaptam ezt a levelet az idegentől, az utam egyből hazafele vezetett. Készítettem egy olyan bájitalt, amit ha alkonyodás előtt veszek be, akkor garantált az, hogy nem változok át, ami nem is baj, mert a gyerekeket szándékosan nem akarom bántani. Begyakoroltam az este az alapvető varázslatokat, mert úgy gondoltam, hogy a többit majd ott helyben fogom gyakorolni kísérleti alanyokon. Tökéletes szaglásommal és látásommal, megéreztem az öreg gőzös közeledtét. Hátizsákomat a hátamra vettem, és úgy vártam rá, hogy bedöcögjön a vonat, ami elvezet régi életemhez. Hatalmas szürke füstje, ami belőle jött ki, csak úgy szállt a levegőben. Piros és feketeszínekben pompázott a vontat, pont úgy, mint rég. Egyre jobban lelassított, majd a jelzőőr felmutatta piros kis tábláját, és a vont egy nagy fékezéssel megállt. Kerekei csikorogtak a síneken, ami számomra nagyon kellemetlen érzés volt az érzékeny hallásom miatt. Gyerekek százai csak úgy nyomorogtak fel a vonatra. Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, hogy édesanyám átölel és egy nagy cuppanós puszi után föltessékel a vonatra, és izgatottan keresek egy szabad kis kabint, de mivel egy sincs, így beültem valahova, miután megkérdeztem, hogy szabad e a hely. Amikor a jelzőőr sípja megszólalt, mindenki az ablakokhoz nyomorult, köztük én is, és boldogan integettünk szüleinknek és izgatottan vártuk, hogy mi fog velünk történni az elkövetkezendő években.
- Felszállás! Mindenkinek felszállás! – hallatszódott a hangszórókból. Vettem egy nagy levegőt, majd azt kifújtam és fellépkedtem azon a pár lépcsőn ami felvezetett a vonatra. Úgy gondoltam, hogy a vonat hátulja felé kezdek el megindulni, hátha arrafelé kevesebben lesznek.
- Hé cica nincs kedved ide ülni hozzánk? – hallottam meg a hátam mögül egy fiú hangot. Közel nem volt egy érett férfiéhoz. Megfordultam, és az egyik kezében egy nagy bőrönd volt, a másikban pedig egy könyv. Ráfókuszáltam a könyvére, majd egy egyszerű varázslatot elmormoltam magamban, és a könyv hirtelen meggyulladt a fiú kezében. Mint egy lány, úgy felsikított, és ijedtében ledobta a könyvet a szőnyegezett padlóra. A tűz hirtelen el aludt amikor tekintetemet levettem a könyvről , és a srác rémült arccal elfordult tőlem, majd visszaült a kabinjába. Ez fölöttébb mulatságos volt. Visszafordultam, és megint megindultam a vonat hátsófelébe. Amikor megtaláltam egy teljesen üres kabint, táskámat ledobtam az ülésre, lehúztam az ablakot, de csak annyira, hogy egy kis frisslevegő jöjjön be. Leültem az ülésre, majd a táskámban elkezdtem kutlászkodni a varázslatok könyve után. Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy a legnehezebbtől a legkönnyebbig voltak felsorolva a varázsigék. Elővettem a pálcámat, és a zsebemből egy tollat. Letettem magam elé a földre majd a legegyszerűbbel kezdtem. Lebegtető bűbáj.
- Mobiliarbus. – ejtettem ki a bűbájt a számom,majd ahogy a varázspálcát egyre feljebb emeltem, úgy emelkedett vele együtt a tollam is. Számra mosoly húzódott és úgy kezdtem el játszani a levegőben lebegő tollal. Meg kell hagynom; élveztem. Már évek óta nem nyúltam a varázspálcámhoz, ami az egyik fiókom legalján porosodott. Azt hittem, hogy nehezen fogok visszarázódni ehhez a fajta életstílushoz, de nem. Ezt pontosan a varázsigékre értem. A régi élethez biztos, hogy nem fogok visszaigazolódni, még ha kényszerítenek is rá. Pirotust visszatettem a táskám legaljára, mert kopogtattak a kabinom ajtaján. Az illető elhúzta az ajtót, majd megállt a küszöbnél.
- Szia. Leülhetünk mi is ide? –kérdezte a srác, majd a mögötte álló alacsony fiúra néztem. Alacsonyabb volt mint az előtte álló göndör hajú gyerek. A velem szemben lévő ülések felé biccentettem a fejemmel jelezvén, hogy tegyék le a valagukat. Fekete köpenyt viselt mind a kettő, csak a göndörön a Griffendélnek a címere volt látható, a másikon meg a Hollóháté. Én egyikbe sem tartoztam a kettő közül. Emlékszem, amikor a nevemen szólított Dumbledore professzor úr, és a fejemre tette a Teszlek süveget. A süveg megkérdezte, hogy ki is vagyok, és hogy honnan származom. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy… : „Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne tekints másra: A Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra” És leltem? Nem. Mindenki kinézett magának, mert mugli ivadék voltam. A Griffendélből volt egy lány, akivel nagyon jóban voltam, de miután egy véletlenszerű balesetből felgyújtottam az egyetlen emlékét ami a mamáját ábrázolta, meggyűlölt. Kicsit megráztam a fejemet, hogy térjek vissza a valóságba, és tekintetemet az ablakon kivezettem a tájra… oh, de szeretném én ezt lángokban látni… Éreztem az arcomon, ahogy az egyik srác engem bámul. Tekintetemet rá vezettem, és a göndör pásztázott elég feltűnően. Egyre jobban éreztem, hogy idegesít a figyelme, a jelenléte.
- Mit bámulsz? – böktem ki nyersen.
- Gonosz voltál azzal a sráccal. – rázta meg a fejét helytelenítően. Egyik szemöldökömet fölemeltem a magasba, és gúnyos mosolyra húztam a számat.
- Megérdemelte. – rántottam meg a vállam, és a tenyeremet az állam alá támasztottam, és ismét kifele néztem az ablakon.
- Egyébként Harry Styles vagyok. Ő pedig itt a haverom Louis Tomlinson. – mutatta be magukat.
- És? – kérdeztem unottan vissza.
- Hát… gondoltam te is bemutatkozhatnál.
- Emma. – feleltem unottan.
- Emma mi? – kíváncsiskodott tovább.
- Mit érdekel az téged? – emeltem meg egy kicsit a hangomat.
- Figyelj ő normálisan kérdezte, innentől kezdve úgy illik, hogy te is normálisan válaszolsz. – szólalt meg a másik. Megforgattam a szememet, majd a könyvet az ölembe vettem, és azt kezdtem el tanulmányozni.
- Hány éves vagy? – kérdezte ismét a göndör.
- Tizennyolc. – válaszoltam, de közben érdeklődve néztem egy varázslatot.
- Hú ez tök jó mi is! – örvendezett a másik. – Te melyik házba tartozol? Sosem láttalak még. – És bingó! Egy némító bűbáj.
- Silencio! – tartottam a pálcámat a göndör melletti srác felé, majd amikor hozzászóltam, hogy mondjon valamit, egy hang sem jött ki a torkából. Zseniális vagyok!
- Te csöndben maradsz, vagy ezt a bűbájt rajtad is alkalmazzam, mint a haverodon? – tettem fel nagylelkűen a kérdést. Szemeit összeszűkítve nézett rám, és egy szót sem szólt.  Újra a könyv felé fordultam, amikor nagy kiáltások hallatszódtak a folyosó felől. Harry felpattant mellőlem, és én is utána siettem, hogy megnézzem, mi is a baj. Amikor elhúzta a kabinajtót, egy fekete lény száguldott el előttünk, majd egy másik hirtelen beleszállt Harrybe. Édes istenem. Dementor. A Rohadt életbe ez rohadtul egy Dementor! Kétségbe estem, mert egyszer engem is megtámadott egy ilyen szörnyű lény, és nem sok hiányzott, hogy kiszívja minden jó emlékemet, de az egyik tanár megmentett. De mi volt az a nyamvatt bűbáj?! Patronum…. patronum…de milyen patronum?!
- Expecto Patronum!- tartottam Harry felé a pálcám elejét, majd egyszer csak a kínlódása abbahagyódott, és a lény eltűnt. Sikerült… jézus istenem sikerült! Kirohantam a kabinból, majd becsuktam annak ajtaját, és egy védőpajzs igével lezártam. Folyamatosan ezt az átkot kántáltam, és segítettem a többieken. Akik csak tudtak és nem rémültek meg a félelemtől ők is velem tartottak, és segítettek a bajbajutottakon.
Kimerültem hanyatlottam vissza a helyemre. Harry még mindig eszméletlenül feküdt a padlón, de nem érdekelt. Túl sok varázslat volt ez egyszerre ennyi év kihagyása után. Éreztem, ahogy a szemeim szinte könyörögnek azért, hogy csukjam le a szemhéjaimat. Megadtam nekik ezt az örömöt, de mielőtt feleszmélhettem volna, elaludtam. 

Ha tetszett iratkozz fel, pipálj, kommentelj, csatlakozz a csoporthoz, vagy egyiket se :D Szép estét nektek! Puszi: Sz.G