2. Rész Roxfort Express

Emma

A pályaudvaron állok és várom, hogy végre megérkezzen a Roxfort Express. Velem szemben varázslópálca boltok és postabaglyokat áruló árusok vannak. Előző éjjel, amikor megkaptam ezt a levelet az idegentől, az utam egyből hazafele vezetett. Készítettem egy olyan bájitalt, amit ha alkonyodás előtt veszek be, akkor garantált az, hogy nem változok át, ami nem is baj, mert a gyerekeket szándékosan nem akarom bántani. Begyakoroltam az este az alapvető varázslatokat, mert úgy gondoltam, hogy a többit majd ott helyben fogom gyakorolni kísérleti alanyokon. Tökéletes szaglásommal és látásommal, megéreztem az öreg gőzös közeledtét. Hátizsákomat a hátamra vettem, és úgy vártam rá, hogy bedöcögjön a vonat, ami elvezet régi életemhez. Hatalmas szürke füstje, ami belőle jött ki, csak úgy szállt a levegőben. Piros és feketeszínekben pompázott a vontat, pont úgy, mint rég. Egyre jobban lelassított, majd a jelzőőr felmutatta piros kis tábláját, és a vont egy nagy fékezéssel megállt. Kerekei csikorogtak a síneken, ami számomra nagyon kellemetlen érzés volt az érzékeny hallásom miatt. Gyerekek százai csak úgy nyomorogtak fel a vonatra. Emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, hogy édesanyám átölel és egy nagy cuppanós puszi után föltessékel a vonatra, és izgatottan keresek egy szabad kis kabint, de mivel egy sincs, így beültem valahova, miután megkérdeztem, hogy szabad e a hely. Amikor a jelzőőr sípja megszólalt, mindenki az ablakokhoz nyomorult, köztük én is, és boldogan integettünk szüleinknek és izgatottan vártuk, hogy mi fog velünk történni az elkövetkezendő években.
- Felszállás! Mindenkinek felszállás! – hallatszódott a hangszórókból. Vettem egy nagy levegőt, majd azt kifújtam és fellépkedtem azon a pár lépcsőn ami felvezetett a vonatra. Úgy gondoltam, hogy a vonat hátulja felé kezdek el megindulni, hátha arrafelé kevesebben lesznek.
- Hé cica nincs kedved ide ülni hozzánk? – hallottam meg a hátam mögül egy fiú hangot. Közel nem volt egy érett férfiéhoz. Megfordultam, és az egyik kezében egy nagy bőrönd volt, a másikban pedig egy könyv. Ráfókuszáltam a könyvére, majd egy egyszerű varázslatot elmormoltam magamban, és a könyv hirtelen meggyulladt a fiú kezében. Mint egy lány, úgy felsikított, és ijedtében ledobta a könyvet a szőnyegezett padlóra. A tűz hirtelen el aludt amikor tekintetemet levettem a könyvről , és a srác rémült arccal elfordult tőlem, majd visszaült a kabinjába. Ez fölöttébb mulatságos volt. Visszafordultam, és megint megindultam a vonat hátsófelébe. Amikor megtaláltam egy teljesen üres kabint, táskámat ledobtam az ülésre, lehúztam az ablakot, de csak annyira, hogy egy kis frisslevegő jöjjön be. Leültem az ülésre, majd a táskámban elkezdtem kutlászkodni a varázslatok könyve után. Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy a legnehezebbtől a legkönnyebbig voltak felsorolva a varázsigék. Elővettem a pálcámat, és a zsebemből egy tollat. Letettem magam elé a földre majd a legegyszerűbbel kezdtem. Lebegtető bűbáj.
- Mobiliarbus. – ejtettem ki a bűbájt a számom,majd ahogy a varázspálcát egyre feljebb emeltem, úgy emelkedett vele együtt a tollam is. Számra mosoly húzódott és úgy kezdtem el játszani a levegőben lebegő tollal. Meg kell hagynom; élveztem. Már évek óta nem nyúltam a varázspálcámhoz, ami az egyik fiókom legalján porosodott. Azt hittem, hogy nehezen fogok visszarázódni ehhez a fajta életstílushoz, de nem. Ezt pontosan a varázsigékre értem. A régi élethez biztos, hogy nem fogok visszaigazolódni, még ha kényszerítenek is rá. Pirotust visszatettem a táskám legaljára, mert kopogtattak a kabinom ajtaján. Az illető elhúzta az ajtót, majd megállt a küszöbnél.
- Szia. Leülhetünk mi is ide? –kérdezte a srác, majd a mögötte álló alacsony fiúra néztem. Alacsonyabb volt mint az előtte álló göndör hajú gyerek. A velem szemben lévő ülések felé biccentettem a fejemmel jelezvén, hogy tegyék le a valagukat. Fekete köpenyt viselt mind a kettő, csak a göndörön a Griffendélnek a címere volt látható, a másikon meg a Hollóháté. Én egyikbe sem tartoztam a kettő közül. Emlékszem, amikor a nevemen szólított Dumbledore professzor úr, és a fejemre tette a Teszlek süveget. A süveg megkérdezte, hogy ki is vagyok, és hogy honnan származom. Emlékszem, mikor azt mondta, hogy… : „Hogyha agyafúrt s ravasz vagy, ne tekints másra: A Mardekár való neked. Ott lelhetsz sok társra” És leltem? Nem. Mindenki kinézett magának, mert mugli ivadék voltam. A Griffendélből volt egy lány, akivel nagyon jóban voltam, de miután egy véletlenszerű balesetből felgyújtottam az egyetlen emlékét ami a mamáját ábrázolta, meggyűlölt. Kicsit megráztam a fejemet, hogy térjek vissza a valóságba, és tekintetemet az ablakon kivezettem a tájra… oh, de szeretném én ezt lángokban látni… Éreztem az arcomon, ahogy az egyik srác engem bámul. Tekintetemet rá vezettem, és a göndör pásztázott elég feltűnően. Egyre jobban éreztem, hogy idegesít a figyelme, a jelenléte.
- Mit bámulsz? – böktem ki nyersen.
- Gonosz voltál azzal a sráccal. – rázta meg a fejét helytelenítően. Egyik szemöldökömet fölemeltem a magasba, és gúnyos mosolyra húztam a számat.
- Megérdemelte. – rántottam meg a vállam, és a tenyeremet az állam alá támasztottam, és ismét kifele néztem az ablakon.
- Egyébként Harry Styles vagyok. Ő pedig itt a haverom Louis Tomlinson. – mutatta be magukat.
- És? – kérdeztem unottan vissza.
- Hát… gondoltam te is bemutatkozhatnál.
- Emma. – feleltem unottan.
- Emma mi? – kíváncsiskodott tovább.
- Mit érdekel az téged? – emeltem meg egy kicsit a hangomat.
- Figyelj ő normálisan kérdezte, innentől kezdve úgy illik, hogy te is normálisan válaszolsz. – szólalt meg a másik. Megforgattam a szememet, majd a könyvet az ölembe vettem, és azt kezdtem el tanulmányozni.
- Hány éves vagy? – kérdezte ismét a göndör.
- Tizennyolc. – válaszoltam, de közben érdeklődve néztem egy varázslatot.
- Hú ez tök jó mi is! – örvendezett a másik. – Te melyik házba tartozol? Sosem láttalak még. – És bingó! Egy némító bűbáj.
- Silencio! – tartottam a pálcámat a göndör melletti srác felé, majd amikor hozzászóltam, hogy mondjon valamit, egy hang sem jött ki a torkából. Zseniális vagyok!
- Te csöndben maradsz, vagy ezt a bűbájt rajtad is alkalmazzam, mint a haverodon? – tettem fel nagylelkűen a kérdést. Szemeit összeszűkítve nézett rám, és egy szót sem szólt.  Újra a könyv felé fordultam, amikor nagy kiáltások hallatszódtak a folyosó felől. Harry felpattant mellőlem, és én is utána siettem, hogy megnézzem, mi is a baj. Amikor elhúzta a kabinajtót, egy fekete lény száguldott el előttünk, majd egy másik hirtelen beleszállt Harrybe. Édes istenem. Dementor. A Rohadt életbe ez rohadtul egy Dementor! Kétségbe estem, mert egyszer engem is megtámadott egy ilyen szörnyű lény, és nem sok hiányzott, hogy kiszívja minden jó emlékemet, de az egyik tanár megmentett. De mi volt az a nyamvatt bűbáj?! Patronum…. patronum…de milyen patronum?!
- Expecto Patronum!- tartottam Harry felé a pálcám elejét, majd egyszer csak a kínlódása abbahagyódott, és a lény eltűnt. Sikerült… jézus istenem sikerült! Kirohantam a kabinból, majd becsuktam annak ajtaját, és egy védőpajzs igével lezártam. Folyamatosan ezt az átkot kántáltam, és segítettem a többieken. Akik csak tudtak és nem rémültek meg a félelemtől ők is velem tartottak, és segítettek a bajbajutottakon.
Kimerültem hanyatlottam vissza a helyemre. Harry még mindig eszméletlenül feküdt a padlón, de nem érdekelt. Túl sok varázslat volt ez egyszerre ennyi év kihagyása után. Éreztem, ahogy a szemeim szinte könyörögnek azért, hogy csukjam le a szemhéjaimat. Megadtam nekik ezt az örömöt, de mielőtt feleszmélhettem volna, elaludtam. 

Ha tetszett iratkozz fel, pipálj, kommentelj, csatlakozz a csoporthoz, vagy egyiket se :D Szép estét nektek! Puszi: Sz.G