Zenék

2015. május 18., hétfő

5. Rész Rossz bájital



Emma

Tekintete szinte lyukat égetett a mellkasomba, de én belülről majd’ szétrobbantam.  Hogy lehet egy ember ennyire tapintatlan, hogy nézi, miközben a másik nyugodtan enne? Már ehhez is pofa kell.
Amikor már nagyon elegem lett, letettem az evőeszközeimet az asztalra, ami jó nagy hanggal járhatott, mert az egész terem elcsendesült. Elmotyogtam egy „elnézés” félét, felálltam a székről, és megindultam az ajtó felé. Ébenfekete ruhám vége, csak úgy repült utánam a levegőben, miközben lépteim egyre sietősebbek lettek, mert rettentően nagy fájdalom hasított a hátamba. A teremben lévő utolsó lépteimet szinte már futva tettem meg, és úgy rohantam ki a kastélyból, egyenesen Hagrid kunyhója felé. A lábaimon lévő cipőket időközben elhagytam valahol, mert tudtam, hogy mi fog következni annak ellenére is, hogy megcsináltam a főzetet. Lábaim össze akartak alattam rogyni. Nem bírtam ezt a terhet.  Nem tudok ellene küzdeni, de tudjátok mit? Nem is akarok. De most… mintha százszor jobban fájna, mint azelőtt a muglik világban. Amikor végre megérkeztem az óriás házához, szinte üvöltöttem a nevét. A nagy faajtó kinyílt, és minden erőmet elhagyva, rogytam össze az óriás kezeibe. Nagy levegőt vettem, és így szóltam:
- Segíts. – néztem bele fekete szemeibe, és amikor meglátta az enyéimet, hirtelen hátrahőkölt, de gyorsan észbekapott, és nagy vaskos kezeibe felkapott, majd elindult velem a Fekete erdőbe. Talán félnem kéne? Ugyan miért? Hisz’ én vagyok a legerősebb állat a misztikus állatok közül. Na jó nem, mert az egyszarvú sokkal erősebb, hisz neki gyógyító hatása van, mégpedig akkor, ha sír. Nekem nincs ilyen képességem… nekem csak pusztító képességem van. De az is egyfajta képesség nemde? Fogalmam sincs, hogy meddig mentünk be az erdőbe, de egy nagy kőtálcára rakott le engem Hagrid, majd így szólt:
- Maradj itt. – mondta, de mielőtt elindult volna, és is megszólaltam.
- Hagrid… meg sem tudok mozdulni. Kérlek siess, bármi is a terved. – beszéltem, de közben levegőért kapkodtam, mint aki asztmás. A kezeim úgy remegtek, mint még eddig soha, és a testem rángatózott, oxigén nem jutott a szervezetembe.
- Ha-Ha- Hagrid… - dadogtam, mert azt hittem, hogy menten megfulladok. Életemben még nem éreztem ekkora testi fájdalmat mint most. A Szívem egy hatalmasat dobbant, még egy utolsót ugrott magától a testem, és az ép elmémnek vége.  Lánccsörgést hallok nem is annyira távolról… sőt…
Éles szemeimet feltárom, amik este úgy világítanak, mint a macskáéké. Hasra fordulok, megrázom a fejemet, majd felállok, de amikor elrugaszkodnék a földről, valami hirtelen visszahúz.
- Hó! Hó!Hó! (Oké itt ne a mikulásra gondoljatok,hanem ahogy Hagrid visszahúzza a sárkányt-:írói megj. ) Kislány nyugi. – fogja a láncomat Hagrid, majd valami nagy vasdarabhoz rögzíti azt. Leszállok a földre, és egy hatalmas nagy tűzgolyó hagyja el a számat, de az a melák kiugrik előle. Hm.. pedig milyen jó kis sült lett volna belőle…
- Ejnye Emma! Hát megtámadod szegény Hagridot? – nézett rám szemöldök ráncolva. Fejemet félrebillentettem, és az a kérdés járt a fejemben, hogy ez miért beszél egyes szám első személybe.  Megráztam túlméretezett fejemet, majd megint elrugaszkodtam a földtől, de a nyakamba mélységesen belevágódott az a vasnyakörv, amit az óriás rám tett. Fájdalmamban felordítottam, és megint kijött a számból egy jókora tűzgolyó, ami a parttal szemben ért véget, így az erődnek azon rész lángokban állt. Szinte hipnotizáltan néztem az általam kreált égő erdőt, de valami közbeszólt – és most kivételesen nem Hagrid- mégpedig a hasam korgása.
- Látom éhes vagy. Kapd el kislány. – dobott fel nekem a levegőbe egy döglött bárányt. Mintha, csak olvasna a gondolataimban, mert a bárány gyapja le volt húzva, így egy nyeléssel lenyeltem a birkát, de hatalmas bendőm még mindig nem elégedett meg. – Jaj te lány. Ha te tudnád, hogy mit meg nem teszek én neked. – csapott a hátamra Hagrid, amitől én megriadtam, és egy nagy füstfelhő jött ki az orromból, amitől még jobban tüsszögni kezdtem. Lábaimat rángattam, de a láncok erősebbek voltak, így a fogaimmal próbálkoztam, de az sem jött be. Üres hassal, és búskomor tekintettel feküdtem le a poros földre.
- Most haragszol rám Emma? – kérdezte, mire én megforgattam a szemem. – Jó oké. Tudom, hogy haragszol, de hidd el a te érdekedben csinálom. Na meg persze a Roxfortért is, mert nem lenne jó ha a szülők boldogan várnák haza gyermekeiket, de ők soha sem érkeznek meg. – ült le mellém Hagrid. Fölemeltem a fejemet, majd mit sem törődve semmivel sem, egészben bekaptam. Épp lenyeltem volna, amikor hirtelen rám jött az undor, és felköhögtem az óriást. Borzasztó íze volt. Mint aki már ezer éve nem fürdött. Amíg Hagrid leporolta a kabátját, akkor hallottunk meg a hátunk mögül egy ágreccsenéses hangot. Fölálltam, majd mint egy kutya beleszimatoltam a levegőbe, de többször is meg kellett bizonyosodnom arról, hogy ez nem Hagrid borzasztó szaga, hanem bizony egy másik emberé. Mégpedig az övé. Hát engem már senki sem hagy nyugton? Morogtam egyet, és fejet csóválva fordultam vissza a tópart felé.
- Harry! Gyere ki a bokorból tudom, hogy te vagy az. – szólalt fel Hagrid.
- Elnézést Hagrid csak… nem… esetleg nem tudja, hogy hova tűnt Miss Wood?
- De tudom. Itt van ni. – paskolta meg a hátamat. Hát én fel rúgom ezt az embert esküszöm!
- Hogy érti?
- Úgy fiam, hogy ez a sárkány maga Miss Wood. – felelte. Hátrafordítottam a fejemet, és egyenesen Harry szemébe néztem.
- Biztos, hogy Ő az, mert más nem szokott ennyire fenyegető szemmel rám nézni. – nevetett fel. Fújtam rá egy kis füstöt, amitől az egész arca kormos lett. Talárja ujjába bele törölte az arcát, de még egyszer ezt megismételtem…
Kérlek titeket, ha olvassátok ezt a blogot, akkor hagyjatok magatok után jelzést, mert így aligha van értelme írni. Vagy pipáljatok, ha véleményt ennyire nehezetekre esik írni... mindegy hogy mit, csak lássam, hogy van értelme írnom! Ü: Sz.G  

 

3 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszik ez a történet:) Folytatást:)

    VálaszTörlés
  2. folytasd ne hagyd abba én rendszeres olvasod vagyok :) várom már a következőt :)

    VálaszTörlés